Egy kicsit azért csalódtam Magyar Péterben, pedig nem raktam magasra a lécet

Tudom, jólfizetatóni, négy láb jó, kettő meg rossz, de azért mégis, egy komoly teljesítményt mindeddig elszámoltam neki.

Gyermekként, amikor az első szavakat kezdtem betűzgetni, minden alkalmat megragadtam, hogy olvassak. Egy ilyen alkalommal akadtak a kezembe édesapám iratai, amelynek egyikére a születési helynél a Fogaras név volt írva. Ötévesen még csak annyit tudtam, hogy ez a hely bizonyára Erdélyben van, ahonnan a családom származik – s amihez hosszú évek sem elegendők, hogy minden csodáját felfedezzük.
Méltán illeti az Erdélyi-Alpok elnevezés a Fogarasi-havasokat, hiszen gerincén sétálva csakugyan úgy érezhetjük, mintha Svájc csúcsait hódítanánk meg éppen. A hegységcsoport Erdély és egyben Románia legmagasabb hegyvonulata. A nevét édesapám szülővárosáról, Fogarasról kapta. Egykoron ez a település volt a vármegye központja is, 1950-ben Brassó megyéhez csapták, és alig több mint ezerfős magyar lakossággal bír. A Fogarasi-havasok és a város magyar lakosságának gyérsége nem csak az újkor történéseiben keresendő, hiszen a tatárok már a 13. században kipusztították errefelé a magyarság javát, és a helyére románok szivárogtak be. A terület egy része később Corvin János tulajdonába került, de az Erdélyt igen súlyosan érintő török háborúk még inkább szétzilálták a régiót. A hódoltság után a vármegye és a régió területét nem érintették a kuruc felkelések és az 1848–49-es szabadságharc sem, így csak elindult a lassú fejlődés – a 20. században pedig a Romániához csatolt Erdély többi részéhez hasonlóan alakult a sorsa.